Remény - december 20.

Na, igen. Szerintem Reni egyik legboldogabb napja. Oké, nekem is az EGYIK. Kezdjük.

Ugye, ma van az osztálykarácsony. Mi következik ebből? Mindjárt Karácsony. És ebből mi következik? Hogy megyek New Yorkba. Na, és ebből mi következik? Hogy repülőre szállok, ezért a karácsonyi bulin se leszek. És mi az eredmény? Az, hogy január 2-áig nem leszek itt, Magyarországon, így hát nem leszek szilveszterkor. Elég gáz. 😟

Reggel. Amikor már elindultam volna, Nagyi utánam szólt:

- Fiam. És az ajándék? Vagy talán üres kézzel mész?

Igen. Ez az, amire nem gondoltam. Illetve gondoltam, de nem foglalkoztam vele. Minek vegyek Reninek ajándékot Karácsonyra, ha ő meg egyszerű "nem"-et mondás helyet valami kitalált Jérome sráccal, aki Párizsban él, jár. És ő még ezt viccnek tartja. Mi ez már?

- Ja, nem vettem neki ajándékot. - közöltem.

- És miért nem? - kérdezte idegesen.

- Mert... na jó, elmondjam? - gondolkodtam.

- Légyszíves, hallgatlak. Még van fél órád beérni az osztálykarácsonyra. Mondd! - kérdezte egyre dühösebben.

- Oké. Amikor a suli előtt álltunk, odajött hozzánk Kinga, aki Reni képébe tolva a telóját, azt mondta: "Nézd! Benoit írt!" és akkor aztán elkezdték mondani, hogy Reninek is van egy barátja, Jérome. Egyfolytában telefonáltak, sms-eztek, még órák alatt is!

- Igen, és ezzel mi a baj? - kérdezte Nagyi, mivel szerintem nem értette a problémám, miközben majdnem elsírom magam!!!!!

- Én mindent megpróbáltam megtenni Reni ügyében, hogy neki jó legyen, meg minden, szóval érted. Ha veszekedtek a szülei, vigasztaltam, többször is megfogtam a kezét, meg a moziban is, ha megijedt nyugtattam, együtt maradtam vele az állatkertben, csináltam róla fényképet, szóval érted!

- Igen, de mi a baj!? Egyenlőre még nincs ok, hogy ne vegyél neki ajándékot. - mondta.

- Aztán kiderült, hogy Jérome és Benoit csak kitalált! És ahelyett, hogy "nem"-et mondott volna nekem, kitalálta ezt a hülyeséget, amit ráadásul viccnek nevez! - mondtam.

- Jaj, Cortez. A lányok ilyenek. Én is ilyen voltam. Valószínűleg érdekled Renit. Azért csinálja. Azért találták ki az egészet Kingával, mert... - mesélte, és a végén elmosolyodott.

- Mert? - kérdeztem türelmetlenül.

- Mert féltékennyé akart tenni. Ezt nem a "nem"-et mondás helyett csinálta! Reni visszafogott, szerény, és okos lány. Nem rossz szándékból mondom, de jobban kedvelem, mint azt a Vikit. Na, mindegy. Szóval Reni így akarta észrevetetni magát. Érted? - kérdezte, még mindig mosolyogva.

- Hát, kábé. - feleltem egyszerűen. - De utána meg azt mondja, hogy "most jött el az a pillanat, hogy te menj el a francba". Nem bírok kiigazodni rajta.

- Fiam. Reni csak segíteni akart, ahogy mindig is. Te meg nem kéred. Reni bocsánatot akart kérni. Te meg nem engeded. Reni hozzád akar szólni. Te meg zenét hallgatsz, és nem figyelsz rá. És különben is. Hetek óta kerülitek egymást, a teremben izzik a levegő. Amúgy meg te nem mondtad neki, hogy... - világosított fel, de nem hagytam, hogy befejezze.

- "Tudod mit? Menj a francba! De komolyan!". - idéztem magam suttogva.

- Hát, így van ez. Reni helyében és is így tettem volna. - mondta.

- Oké. De mi lesz az ajándékkal? - jutott eszembe.

- Keress valami könyvet a szobádban, és add oda neki. - tanácsolta.

- Az lesz. Felmentem. - mondtam.

Fent aztán kutakodhattam. Nem találtam könyvet. Amikor aztán mégis, az idegen nyelvű volt. Úgyhogy kerestem tovább...

Amikor végre találtam egy cápás albumot, adtam egy puszit a nagymamámnak, és elindultam. A suli előtt beszélgettünk a srácokkal, de közben megjöttek Reniék. Na, már csak ez hiányzott! Jó, oké... de mégis!

- Mikor indulsz? - kérdezte Dave épp akkor, amikor Reniék jöttek.

-Este megy a gépem. Csak reggeli átszállással kaptam helyet. Karácsony. - világosítottam fel unottan.

- Úúú, a reptéren fogsz annyit várni? - szomorkodott Virág.

- Előfordult már - mondtam, de közben kicsit el is mosolyodtam. Dave már akkor ellenőrizte a járatokat.

- Aha, látom. - pötyögött a telefonján.

- Mikor jössz? - kérdezte Macu.

- Január 2. - mondtam. Aztán valahogy elterelődött a téma, és mindenki arról kezdett beszélni, mit csinál a szünetben.

- Tanulok - röhögött Zsolti - Neeem, inkább tévézek.

Hát igen. Ilyen ökörségekről beszéltünk. Aztán Ricsi megkérdezte Renit is.

- Ren?

- Arnold jön haza! - mesélte izgatottan. Na, már csak ez hiányzott!

- Neményi itthon lesz? - kérdezte Dave felvont szemöldökkel.

- Igen, egész szünet alatt! Szeretnél vele találkozni? - folytatta.

- Nem. - vágta rá Dave. Haha.

- De azért velünk szilveszterezel, nem? - kérdezte Ricsi.

- Persze. - válaszolt. Már csak az kéne, hogy a Neményi még Ricsiék szilveszterének is keresztbetegyen.

- Na, azért! Kell, hogy legyen valaki viszonylag értelmes is Zsoltiéknál rajtam kívül! - jelentette ki Kinga. Hát persze. Ez az ő stílusa.

Egy pillanatra rám nézett Reni, de próbáltam teljesen közömbös képet vágni, úgyhogy bement a suliba a kókuszgolyóival.

Amikor már mindenki a teremben volt, Andris ezt kiáltotta:

- Tanár úúúr, menjünk már haza! - szenvedett többé-kevésbé látványosan.

- Ja. Minek kellett ma bejönnünk? - kérdezte Robi is.

- Nyugalom. Egy óra múlva mehettek. - mondta mosolyogva az ofő.

- Addig kinyírom magam. - fejelte le a padot Andris. Ez kész. 🙂

Az osztálykarácsony viszonylag jól telt, az a-sok is megpróbáltak bejönni, de nem engedték őket. (Huh.) Aztán kicsit később jelentkeztem, mire Haller felszólított.

- Cortez?

- Léphetek? Még be kell pakolnom.

- Ó, persze. Nagyon jó utat. Menj csak.

Mikor feltápászkodtam Reni padjára tettem az ajándékát (természetesen becsomagolva), mire ő is odaadta az enyémet. Bele se néztem, csak elraktam.

Amikor hazaértem, elkezdtem volna pakolni, de azért belenéztem az ajándékba. A zacskóban benne volt egy boríték, amiben ez a levél volt:

Kedves Cortez! Cortez! 

Fogalmam sincs, hogy olvasod-e valaha ezeket a sorokat, de igazából nem is érdekes. 

Már nem. De ha egyszer mégis lesz bátorságom odaadni, akkor jó, ha tudod, te vagy a hibás. Igazából mindenért. Elnézést az indulatokért, de most tényleg nagyon mérges vagyok. Nem fogok elnézést kérni az indulataimért, mert nem hiszem, hogy bármit is tettem volna, vagy legalábbis olyat nem tettem, amit te ne tettél volna velem, legalább ezerszer! Nem tudom, hogy mi a bajod. Nem tudom, mit vétettem. Nem tudom, hogy valaha helyre jön-e az, ami még el sem kezdődött, de már elromlott. Fogalmad sincs semmiről. Fogalmas sincs arról, hogy mi volt/van/lesz bennem, és ami igazán elkeserít, hogy nem engeded megmagyarázni. Megharagudtál egy ostoba vicc miatt, ami nem is igaz? Te komolyan azt hiszed, hogy én csináltam belőled hülyét? Na, ez már mindennek a teteje! Tudod, milyen az, amikor reménykedsz? Lestél te valaha mást messziről? Forgolódtál végig éjszakákat elejtett félszavak miatt? Zokogtál fájdalmadban, mert valaki kétértelmű dolgot tett? (Igen, arra a bizonyos szilveszterre gondolok!) Haltál már bele majdnem a reménykedésbe? Néztél már végig egy kapcsolatot úgy, hogy minden pillanata olyan fájdalmat okozott, hogy azt hitted, nem éled túl? Mit tudsz te ezekről a dolgokról? Olyan baromi nehéz lenne a menőségen túl is látni? Mást. Másokat. Azt hiszem, ha valaki hülyét csinált a másikból, az egyedül te vagy! Nekem csak egy kitalált francia barát jutott, ennyi, amivel szolgálni tudtam. És te ezt zokon vetted. Hát, csak gratulálni tudok. Az egész párizsi utazásom arról szólt, hogy vártam, hogy jelentkezz. Ó, elnézést, javítanám. Nekem az egész Szent Johanna arról szólt eddig, hogy vártam a jelentkezésedet. Ha kedved volt, írtál. Ha kedved volt, kedves voltál velem. Ha kedved volt, egyszerűen megcsókoltál!!! Ha kedved volt, akkor csettintettél, és én, mint olyan sokan mások is, azonnal ugrottam. De volt, amikor nem volt kedved. Olyankor nem szóltál hozzám. Átnéztél rajtam. A barátnőddel (!!!) voltál. Nem foglalkoztál velem. Órákig? Napokig? Hetekig? Ki tudja már? Nem is számít. Szeretném azt hinni, hogy csupán gyerekes vagy, és nem gonosz! Jobb lenne, ha gyerekes lennél, mert a másik lehetőség sokkal, de sokkal jobban fájna, és ha lehetséges, még ennél is nagyobb törést okozna. Szeptember 8. Gyűlölöm azt a napot, néha azt kívánom, bár sose történt volna meg. De aztán, valamiért, ki tudja, miért, mégis örülök, hogy megtörtént. Akkor szerettem beléd. Igen, kimondtam, leírtam, tök mindegy. Azóta szól minden egyes napom rólad. Azóta nem tudlak kiverni a fejemből. És azóta nem is akarlak. Csak ott voltál, én pedig hirtelen… nem is tudom. Egyszerűen megszűnt körülöttem minden, és… hagyjuk, már nem fontos. Bizonyára szórakoztat majd a világ legnevetségesebb vallomása (főként, hogy egy Jane Austin-regényben érzem magam ezzel a kézzel írt levél dologgal), de nem számít. Le kellett írnom. El kellett mondanom. Haragszol rám a francia sztori miatt? Vajon miért? Mert most először nem úgy történt valami, ahogyan szeretted volna? Egyáltalán mit szerettél volna? Mindegy, már nem fontos. Élvezd tovább a rajongást, ami körülvesz, ha úgy tartja kedved, döfj belém kést újra, és tetszelegj punk barbie-kkal vagy éppen Dina-féle lányokkal. Nem érdekel. Már nem fog fájni. És tudod, miért nem? Mert a fájdalom minden egyes típusát megismertetted velem, kizárt, hogy újat tudsz mutatni. Ha visszamehetnék az időben, és látnám magam szeptember 8-án, talán felképelném az akkori énemet, és jól megrángatnám, hogy azonnal felejtse el ezt a képtelenséget. Talán az lenne a helyes. De, mivel ez nem történhet meg, inkább hálás vagyok azért, amiért aznap reménytelenül beléd estem. Mert azóta legalább tudom, hogy az élet nemcsak igazságtalan, de kegyetlen is. Ezért köszönettel tartozom neked! Köszönöm, hogy átvertél, hogy hülyét csináltál belőle, hogy ezerszer nevetségessé tettem magam miattad és hogy megtanítottál veszíteni. Nélküled nem ment volna. Így már sokkal jobb… Ó, igen. És azt is nagyon köszönöm, hogy az egész (!!!) történet végére még én lettem a szemét, én lettem, akire haragudni lehet, aki az utálat tárgya, és aki miatt sajnálni kell téged! Ezt hogy csináltad? Komolyan érdekelne, mert az, hogy az egész után még én magyarázkodom, ez egyszerűen képtelenség! Rémlik még? Korrepetálások, beszólások, a hülyítés, a „gyere ide-menj innen” típusú, kiszámíthatatlan viselkedés, Viki, Wonderwall (!!!), a szilveszter, a szilveszter után, gitározás, a gyűrű, a gyűrű utáni nem jelentkezés… Ugyan. Biztos, hogy ezt még így soha nem gondoltad végig? Ha egyszer eléggé összeszedem magam, és odaadom ezt a levelet, és esetleg megtisztelsz azzal, hogy elolvasod, örülnék, ha átgondolnád a soraimat, mondjuk, az én szemszögemből nézve. Hibáztam? Lehet. És te? Mert ha az enyémet hibának nevezzük, akkor a tiédre ki kell találni egy új kifejezést! Tudod, hogy mi a legfurcsább az egészben? Így, utólag visszagondolva, minden félreértés és minden hülyítésed ellenére végig ott volt bennem valami. A remény. A remény, hogy te is úgy érzel, ahogyan én. A remény, hogy talán megtörténhet az a képtelenség, hogy esetleg te és én. A remény, hogy egy olyan srác, mint te, viszontszerethet egy olyan lányt, mint én. Bármi történt, bármit tettem, tettél, a remény ott volt bennem, egy pillanatra sem hunyt ki. Néha felerősödött, néha szinte majdnem kialudt, időnként belobbant, majd valami miatt (vagy miattad, vagy miattam), de épphogy csak pislákolt. Szeptember 8-án reményt kaptam tőled. Ami eddig tartott. Mostanra azonban elfogyott és nincs többé. Köszönöm, hogy eddig reménykedhettem, igaz, néha fájó volt, néha boldog, néha kilátástalan, néha pedig éltető. Mindenféle volt, de egy biztos. Most már semmilyen sincs. Tudom, hogy lezártad a kettőnk dolgát, már ha egyáltalán valóban volt kettőnk dolga. Itt az ideje, hogy én is lezárjam. Ja, és ha érdekel, hogy mi lesz velem a remény elvesztése után, akkor csak, annyit tudok mondani, hogy ne aggódj, „majd kitalálok magamnak egyet”. Reni levele 

Amikor elolvastam, kicsit furcsán éreztem magam. Oké. Azért elég fura úgy kezdeni, hogy mindenért én vagyok a hibás. Hülyeség ezt mondanom, de valamennyire igaza van. Mégis kiakadtam és kiröhögtem.

Mindegy.

Szóval.

Miután összepakoltam, gondoltam, még benézek a karácsonyi bulira, elköszönök a többiektől és megkérdezem Renit, hogy mi ez a levél.

Amikor megérkeztem, a suli előtti lépcsőnél beszélgettünk Kingával, Zsoltival, Macuval és Dave-vel. Utána Ricsi, Reni és Virág jött oda hozzánk.

- Hát te? Törölték a járatot? - kérdezte Ricsi.

- Nem, mindjárt indulok. - feleltem.

Reni egy pillanatra megint rám nézett, de Zsolti megszólalt.

- Menjünk már be, megfagyok! - nyöszörgött.

Reni, Ricsi, Virág, Kinga, Zsolti, Dave és Macu elindultak befelé, de utánuk kiáltottam.

- Reni, te maradj!

Megtorpant, megfordult, aztán egyszer visszanézett még egy pillanatra. Virág széttárta a karját, és a többiek se értettek.

- Igen? - kérdezte.

- Ez mi? - vettem elő a levelet.

- Hogy... - sütötte le a szemét. - Miért van nálad? - hebegte halk hangon.

- Te adtad. - mondtam.

- Én? Én ugyan nem. - temette a tenyerébe az arcát.

- Benne volt az ajándékban. - feleltem.

Egy kis gondolkozás után észbe kapott, és nagyon fájdalmas arcot vágott.

- Elolvastad? - suttogta, mire bólintottam. Aztán idegesen az órámra néztem. Idő volt.

- Oké. Felejtsd el. Csak felejtsd el. - sóhajtott.

- Jó. Az lesz a legjobb. - mondtam

Egy pár másodpercig némán álltunk, majd Reni szólalt meg előbb.

- Tudod mit? - emelte fel az állát. - Ne felejtsd el! Mert minden szava igaz! - tárta szét a karját, majd felvontam a szemöldököm. Ez meglepett. - Amit leírtam, úgy is gondolom. Mindig is úgy gondoltam. És lehet, hogy ez után soha, de soha többet nem beszélünk, de akkor is tudnod kell! Nem érdekel - förmedt rám dühösen (?) - Azt hiszed ez a tanév nehezen alakult, mert haragszol rám? Gondold át a többit! Gondold át az én szemszögemből! Én bocsánatot kértem, többször is, mert az egész egy nagy hülyeség volt! És sajnálom, mindent megtettem, hogy túllépjünk rajta, de neked nem megy. De jó, ha tudod, nekem is lenne okom haragudni. Azért, amiket leírtam. Te mikor kértél tőlem bocsánatot? De tudod mit, nem is várom el. Mert igazából sose haragudtam rád. Nem tudtam - törölte meg a szemét, én meg pislogás nélkül meredtem rá. - Mert szeretlek.

Ez után lehajtotta a fejét, majd a csizmáját tanulmányozta.

- Oké - szólaltam meg, bár nem tudom ilyen esetben mit kéne, de megszólaltam. - Én erre nem tudok mit mondani.

- Rendben. - szipogta.

Zavartan bólintottam, majd megfordultam.

Elég furcsa volt ezt így végighallgatni, de lássuk be tényleg igaza volt egy kicsit. Meg a Nagyinak is. Igazából még senki se vallott nekem így szerelmet. Talán még Viki se. Aztán átolvastam még egyszer a levelet.

Reniék (és a társaság) pont az udvarról jöttek be, amikor utánuk siettem. Megfordultak, majd ennyit kérdeztem:

- Melyik szeptember 8?

Láttam az arcán, hogy tudta, miért kérdezem, ezért röviden válaszolt:

- Kilencedikben.

Na, ez az amit nem gondoltam volna. Első látásra belém szeretett? Ez most komoly?

Akaratlanul elmosolyodtam, és elindultam felé. Ő is felém lépett. Mikor egy lépésnyi volt közöttünk, megfogtam a karját, magamhoz húztam, és egymás után többször is megcsókoltam, majd a homlokomat az övének támasztva ezt mondtam:

- Mennem kell. - suttogtam

- Tudom. - nézett rám.

- Megvársz? - kérdeztem.

- Két és fél éve mást sem csinálok. - mondta, majd ismét lehunytam a szemem, és megcsókoltam...

Mikor elengedtem a kezét, az ajtón vissza se nézve kimentem. Azért hallottam, ahogy örülnek a többiek. 😊

Hát igen. Így telt a nap, ez után már csak utaztam...

Nagyi beszéde - 5/3: lelkesítő volt, de kicsit furcsa

Reni levele - 5/4: romantikus, de kicsit indulatos

Reni beszéde - 5/4: romantikus, de kicsit indulatos...

A csókolózásunk Renivel - 5/5* jó volt, csak majdnem lekéstem a gépem... 🙂